Slayer: a legjobb metáldal

Az idei Grammy-díj-kiosztón a Slayer nyert a legjobb metáldal kategóriában, a Final Six című számával – lásd itt. Az „öreg” rockerek ma is erejük teljében vannak: az ötven felé közeledve tántoríthatatlanul, magas színvonalon játsszák a metált. Le a kalappal előttük!

P. S. Jellemző, hogy az origo Grammyről szóló cikke meg sem említi a Slayert. 😦

 

„…dúdold bele, hogy labamba…”

Az új évben még semmit sem írtam. Amint azt megígértem a blogom indításakor, zenéről is fogok írni. Általában kemény rockzenét, illetve metalt hallgatok, mégse azzal kezdem. Mindig nyitott voltam más stílusok felé, hisz unalmas lenne csak zúzást hallgatni (amint azt egy black metal zenész nyilatkozta). 🙂 De az alternatív zenéket sokáig kissé ellenségesen figyeltem. Hogy miért? Mert legtöbbször olyanok hívták fel a figyelmemet rájuk, akik lenézték/lenézik a metalt, és felülről közelítettek: „Ez a menő/intelligens muzsika, nem a te buta zajod!” Nem csoda, ha a Kispál meg a hasonló zenék rajongóival szemben sokáig előítéleteket tápláltam: joggal feltételeztem, hogy lenéznek a zenei ízlésem miatt. Amúgy persze tetszett/tetszik a Hiperkarma, az Amorf Ördögök és hasonlók, de ezeket inkább ízletes csemegének tartom, mintsem mély tartalmú, maradandó alkotásnak (kivétel a Sziámi!), és szerintem sokan sznobizmusból hallgatják – mert hát bizonyos körökben az a menő, ugye? 😛
Amikor olyan személy ajánl figyelmembe ún. alternatív bandát, akinek amúgy az enyéméhez hasonló az ízlése, vagy ha ajánló személy nélkül, „direktben” ismerek meg ilyen zenét, felfedezem, milyen csodákra képes a műfaj. Lehet, hogy kissé lemaradtam, de nemrég ismertem meg Péterfy Borit meg az őt kísérő Love Bandet, illetve 2007-es albumukat (az együttes neve: Péterfy Bori & Love Band). Az első szám a Hajolj bele a hajamba, amely sikerrel fut a Petőfi rádión. Kitűnő lemezindító: reggae-s lüktetés az elején, majd beates tempó, fülbemászó dallam, játékos, kacér szöveg („…hajolj bele a hajamba, dúdold bele, hogy labamba…”). Utána az egyik kedvenc dalom következik, a Vámpír. Számomra quimbys hangulatot áraszt, morbid, ugyanakkor a dallama, illetve a Bori hangja lenyűgöz. A dobok hangosak, kemény alapot biztosítanak, mégis nyugis a szerzemény. Az Ópium még csendesebb, szomorúságot áraszt, de csak az elején, mert rögtön lehet bulizni rá. A Hello modern dizájn szintén klassz, ritmusos, de nem tetszik az az az elektro szinti alap – a refrén viszont kárpótol. A Hideg lány már elsőre is roppantul szimpatikus, mivel a gitár olyan jó reszelősen szól az elején, a basszus is erősen döng, technikás hangszerkezelés, visít a szólógitár – szóval az egész eléggé kemény szám, akár progresszív metalos játszadozásnak is beillik. 🙂
A Csobogásnak a nyugissága fogott meg, aztán jön a másik kedvencem a lemezről: Délelőttök a kádba’. Nem csak azért, mert Lovasi András is énekel, de azért is. A Kispál és a Borz énekese nagyon beleillik, és a számról amúgy nem tudok mit írni, csak azt, hogy zseniális, a szövegét is beleértve. Az utóbbi dal volt a tetőpont. A többi is kitűnő, de hiába áradozom mindegyikről külön-külön, hallani kell az összest.
A lemez, egyéb érdemei mellett, izgalmas hangszerelésű.
Már jó ideje nem érdekel az alternatívrajongók (esetleges) nagyképűsége, tehát nem az alapján ítélem meg a különféle zenéket. Maradok metalrajongó, de emellett természetesen még rengeteg remek muzsika van a világon (nyugi, nem most jöttem rá!). 🙂 Például a Péterfy Bori & Love Band.