Piszkapeti’s Weblog

A budapesti 4-es metró építése körüli újabb töketlenkedés eszembe juttat néhány tipikus magyarországi jelenséget. (A tragikomédia újabb jelenetét lásd itt.) Erdélyből nézve mindig is irritált (a nálunk évekkel ezelőtt és talán még mindig jobb helyzetben lévő) Magyarország állandó „spórlása”, a sosincspénz-szindróma. A Magyar Televíziónál is mindig emiatt siránkoztak. A román közszolgálati tévé helyzete sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnik, nincs akkora politikai és pénzügyi cirkusz körülötte, és például tíz évvel ezelőtt érdekesebbnek tűnt, mint a magyar királyi. (Szerencsére az MTV helyrejött, legalábbis pár éve számomra színvonalas műsorokat sugároz.) S akkor ott volt a ‘96-os, Hornék által leállított Expó. Mert ugyebár kis ország, kevés pénz. Olimpia se kell, mert jaj, de szarban az ország… Tetszik Hankiss Elemér ez utóbbival kapcsolatos gondolata (nem szó szerinti idézet): idealizmus nélkül nem haladna előre a világ, mindig kell egy idealista, aki megpróbálja a lehetetlent. De hát „merjünk kicsik lenni”, ugye, mint mondta másvalaki.

Egy korábban kötelet ajánló politikus nyilatkozta idén ősszel (a gárda kapcsán a Heti Válaszban): egy nemzetnek joga van az öngyilkossághoz. Hozzáteszem: a balfaszsághoz is.

Itt Bognár Zoltán írt egy hosszabb elemzést a Fidesz erdélyi építkezéséről.

Egyre szembetűnőbb számomra a Fidesz (Orbán Viktor) és a romániai Demokrata Párt (Băsescu) közti hasonlóság. Jó, tudom, hogy a két országot nehéz párhuzamba állítani bármilyen szempontból, hisz politikai, kulturális, gazdasági körülményeik eltérnek egymástól. De látni a két párt közti összefüggéseket. Csak villanásnyira: tavasszal Orbán Viktor a honlapjára feltett videóban „csak úgy mellékesen” megemlítette, hogy a Băsescu leváltásáról szóló referendumon az Európai Néppártban kiállnak Băsescu mellett; Orbán Viktor és a román államelnök egyaránt támogatja Szász Jenőt, továbbá Tőkés felé is kacsingat Băsescu. Ugyanakkor a Krónika mai vezércikkében felfigyeltem egy érdekességre. Mintha a PD a Fidesz magyarországi stratégiáját tanulmányozta volna: az egyre erősödő EPP-tag román párt a szélsőjobb szétverésén (is) munkálkodik, és a célja magyarellenes retorikával elhódítani Vadim meg Gigi szavazóit. A Fidesz évek óta hasonlóképpen cselekszik: Magyarországon azért áll 1 százalékon a Jobbik, és a MIÉP is azért lehet padlón 2002 óta, mert a párt egyes tagjai részéről megnyilvánuló radikális nyilatkozatokkal a Fidesz magába szippantotta a szélsőjobb szavazók jó részét.

Vajon ez lett a trend a kelet-közép-európai „jobboldali” nagy pártok körében?

Az, hogy a multikulti nem mindenkit gyönyörködtet, a Transindex egyik cikkének alcíme. Az írás egy uniós felmérést mutat be, amely többek között megállapítja: „Bár sokféle nemzetiségű, különböző kulturális környezetből származó egyén él együtt Románia területén, úgy tűnik, sikeresen elkerülik egymást.” Hogy ez mennyire igaz, azt a saját helyzetem és tapasztalataim is igazolják. Kolozsváron élek, ugyanakkor magyar környezetben (munkahelyen, egyetemen, otthon 99%-ban magyarul beszélek, írok, olvasok) – így „sikeresen elkerülöm” az alkalmakat, hogy eleget gyakorolhassam a román nyelvet. Nem szándékos, hanem egyszerűen így alakult az életem. Szóval, bár ragadt rám egy kevés, töröm a románt. Persze írásban jobban megy, mert olyankor van időm átgondolni, hogyan helyes az adott szó-mondat, de ha hirtelen kell megszólalni, gyakran hülyeség csúszik ki a számon (rögtön észreveszem, és sokszor tudom a helyes formát, de késő, már kimondtam…).
Többször elgondolkodtam azon, vajon a román nyelv hiányos ismerete mennyire szűkíti a munkakeresési esélyeimet itt, a kincses városban. Mivel fő munkaeszközöm a magyar nyelv – írás, szerkesztés, korrektúra -, és románul nem tudok jól, szakmai lehetőségeim a magyar sajtóra korlátozódnak.
No de nemcsak sajtóból áll a világ. Igen ám, de mihez értek még??? Feliratkoztam egy-két román nyelvű álláshirdető hírlevélre, s rádöbbentem: tulajdonképpen nem a nyelvtudás hiánya gátol, hisz olyan szinten tudok románul, hogy az olyan szakmákban mégiscsak tudjak kommunikálni, amelyek nem írással és beszéddel kapcsolatosak (tehát ami nem írott és elektronikus sajtó vagy netán diszpécserszolgálat). Amúgy a magyar nyelv az utóbbi időben, úgy tűnik, felértékelődött, hisz nemegyszer kerestek Kolozsváron magyarul beszélő szakembert nagy cégek. A fő gondom tehát nem a nyelvtudás, hanem a szaktudás hiányából fakad. Hiába csillan fel a szemem, amikor a magyar nyelv ismerete is szerepel az állást ajánló cég kívánalmai között, ha mellette azt írja, hogy az álláskereső legyen programozó vagy épp tapasztalt irodavezető, könyvelési ismeretekkel.
A következtetés: sose vitattam, hogy mivel Romániában élünk, szükségünk van a románnyelv-tudásra, ám egyéb szakterületeken nem fontos, hogy egészen jól tudjak. Ha például rakodómunkásnak vagy biztonsági őrnek jelentkeznék (mert hát – anyagi szempontból – eléggé lúzerség a rommagyar sajtóban dolgozni), ahhoz elegendő a jelenlegi romántudásom.
Ásádár: tré’ szö lukréz csévá ku káré szö küstig máj mult!

Tisztázni kellene, hogy milyen formában képzeljük el az autonómiá(i)nkat, és hogyan képzeljük el azok működését. Remekül vázolta a főbb kérdéseket universitassiculorum itt. A romániai magyarság önrendelkezésére születtek elképzelések, tervezetek (pl. a Csapó I. Józsefé), de nekem az jött le magánbeszélgetésekből és fórumokon, hogy a romániai magyarság eléggé megosztott a kérdésben. A lakosság tájékozatlan (siralmas és röhejes volt, amikor a székelyföldi autonómia-népszavazás kapcsán a román híradósok Pista bácsiékat Háromszéken megkérdezték, miért akarják az autonómiát), és még a hazai magyar egyetemisták, értelmiségiek jó része sincs meggyőződve arról, hogy a (területi, illetve nem területi) autonómia hosszú távon közösségünk és nemzeti identitásunk megőrzésének elengedhetetlen eszköze. Nem csak értelmiségi magaslatokban meg politikai szólamokban kellene értekezni róla, hanem azoknak a felnőtt embereknek is el kellene valamilyen szinten magyarázni a lényegét, akiket elhívunk szavazni róla. Kolozsvári újságíró barátom mondta, hogy neki aztán kolozsváriként teljesen mindegy, hogy Székelyföldnek lesz-e autonómiája, vagy sem, mert őt nem érinti. Ugyanígy sok partiumi a „Dögöljön meg a szomszéd kecskéje is” (ha nekünk nem lehet, nekik se legyen) logikával gondolkodik: „mit akarnak a székelyek? s velünk mi lesz?” A partiumiak amúgy is inkább szimpatizálnak a „mérsékelt” RMDSZ-szel (amint azt az EP-választások Bihar, Szatmár és Szilágy megyei eredményei mutatják), valószínűleg a fenti logikából kifolyólag is, meg amúgy szerintem a székelyek iránti ellenszenvük miatt se támogatják a „nacionalista” autonomistákat.

Valami hibádzik az autonómiával kapcsolatos politikai kommunikációban, s káosz van a fejekben.

Amúgy pedig miért vitázzunk a románokkal az autonómiáról, amikor még mi se tisztáztuk magunk között: akarjuk-e egyáltalán?

Erre a kérdésre születtek elemzések a héten, itt olvasható a Bognár Zoltán írása, és itt a Horváth Rékáé. Természetesen az erdélyi magyar politika további alakulását körvonalazzák. A Horváth Réka írásában ez a mondat eltalált: „Tudjuk, hogy az Unióban általános tapasztalat az, hogy a tagállamokban az EP választást kisebb jelentőségű választásokként kezelik, a tendencia a kormánypártok elleni szavazás, a választók úgy gondolják kedvenc pártjukat itt büntethetik viszonylag kis veszteséggel.” A büntetésből Tőkésre szavazókban felmerülhet a kérdés: mi lesz, ha jövőre nem egyeznek ki a Tőkést támogató szervezetek és az RMDSZ. Mert mégiscsak fontos egy magyar szervezet jelenléte a román parlamentben, mindaddig, amíg a romániai magyarság nem nyeri el politikai szabadságát – amelynek feltétele az autonómia (területi és nem területi egyaránt). Ha választási szövetségben indul több magyar szervezet, akkor nincs esély a választási szövetségek esetében szükséges 8 százalékos küszöb elérésére (lásd Bognár Zoltán írásában). Viszont kérdéses: az RMDSZ jelenlegi vezetősége hajlandó lesz-e külső ellenzékét befogadni listájára, hogy egy magyar szervezet indulhasson.

Ha nem születik egyezség, és jövőre két magyar alakulat küzd majd a magyar választók kegyeiért, akkor a fent említett büntető szavazók komoly dilemma elé néznek a jövő évi parlamenti választásokon, az biztos.